Szollár Anna: A nyelvjárások jövőjéről

 „A magyar nyelv és nyelvjárások akkor maradnak meg, ha lesznek olyan emberek, akik ezt a nyelvet s ezeket a nyelvjárásokat kapják anyanyelvükül, ha lesznek olyan emberek, akik megtartják és tovább is adják őket.” – állapítja meg Kiss Jenő a Hogyan vélekedünk a nyelvjárások jövőjéről című írásában[1]. E kitétellel teljes mértékben egyetérthetünk, ahogyan azzal is, hogy „a nyelvben az maradhat meg, aminek van funkciója, a nyelvváltozatok közül pedig azok, amelyeknek van olyan funkciójuk, amelyik nincs meg a többi nyelvváltozatban.” (uo.) E válaszokban persze további kérdések rejlenek: lesznek-e a jövőben is olyan közösségek, ahol a nyelvjárást elsődleges, anyanyelvi változatként tanítják a születendő gyermekeknek, s ahol a táji változat az összetartozás egyik alapvető kifejezőeszközeként funkcionál?

A kérdésekre megbízható, határozott válasz jelen pillanatban természetesen nem adható, érdemes azonban elgondolkodni azon,mit tehetünk annak érdekében, hogy a nyelvjárás néhány évtized múlva ne csupán a múlt egy halvány emléke, hanem továbbra is élő és féltve őrzött szegmense legyen nyelvhasználatunknak.

Sokak által megfogalmazott tény, hogy a nyelvhasználatban azoknak a jelenségeknek van jövőjük, melyekhez elismerés, tekintély, presztízs fűződik, s mindazok, melyekhez megbélyegzés, leértékelés kapcsolódik, pusztulásra ítéltettek. Szinte közhelyszámba menő megállapítás az is, hogy a magyar nyelvterületen a nyelvjárások megítélése sokszor inkább negatív, mint pozitív, s ezt a stigmatizálást az oktatás, a média tovább erősíti. Gyökeres átalakulásra, a rossz irányba terelődött gondolkodás száznyolcvan fokos fordulatára lenne szükség ahhoz, hogy ezen a tendencián alakítani tudjunk. A változtatás senki mástól nem várható, csakis tőlünk, a nyelvközösség tagjaitól: hiszen ki más kezében lehetne egy nyelvváltozat jövője, mint a nyelv használóiéban? A hosszú évek során rögzült állásfoglalás átalakítása természetesen nem történhet egyik pillanatról a másikra, egy apró lépésekkel végigjárt, kanyargós út megtételével azonban elérhetjük a célt: a nyelvjárások nyelvünk nélkülözhetetlen alkotóelemei maradnak, ahogyan azok is voltak mindig.

Az ember személyisége, tudata gyermekkorban gyorsan és hosszú távon formálható. A család az első olyan közeg, ahol a gyermek életre szóló tapasztalatokat szerezhet, a következő mérföldkő azonban, mely bizonyítottan páratlanul nagy hatókörrel bír, az iskolai oktatás. Egyértelmű tehát: ha a kisiskolás, bekerülve az oktatási rendszerbe, negatív értékítélettel találja szemben magát saját vagy mások nyelvjárására vonatkozóan, az ugyanilyen negatív következményekkel jár, s ha saját nyelvjárását bélyegzik meg, azzal személyiségfejlődésében is visszavonhatatlan károk keletkezhetnek. Ugyanakkor: ha a legkorábbi időktől fogva azt tudatosítják benne, hogy a nyelvjárás olyasvalami, amit becsülnie és őriznie kell, kevésbé elképzelhető, hogy felnőve elítélne egy nyelvjárási beszélőt, illetve szégyellené saját anyanyelvváltozatát.

A nyelvjárásoknak az oktatásban betöltött szerepét úgy kellene megközelíteni, mint ahogyan a népköltészeti alkotásokhoz viszonyulunk: ahogyan a népmesék, mondák és dalok a tanterv szerves részei, úgy a táji nyelvváltozatok ismertetését sem kellene mellőzni. A nyelvjárási tudattal nem rendelkező gyermekek is könnyedén azonosulnak a népköltészet világával, s ha ezt az univerzumot automatikusan kapcsolhatnák a nyelvjárásokhoz, egy lépéssel máris közelebb kerülnének a célhoz. Persze a feladat nagy része még ezután következne: miután nyelvi tudatukban helyet kapott a nyelvjárási tudat, annak a ténynek a bizonyítása kellene hogy következzen, hogy a nyelvjárás nem csupán a múlt egy darabkája, hanem eleven és létező örökségünk.

Más a helyzet azokkal a diákokkal, akiknek nyelvi tudata egyenlő a nyelvjárási tudatukkal, azaz, akik anyanyelvként valamely táji változatot sajátítják el. Kétségtelen, hogy a köznyelv megismertetése elkerülhetetlen feladat a nevelődésük során, nem mindegy azonban, hogy ez milyen eszközökkel történik: meg kell keresni az arany középutat, hiszen köznyelv és nyelvjárás jól megfér egymás mellett, bár kétségtelen, ennek a szituációnak a kialakításához jóval több energia szükségeltetik, mint a nyelvjárás kíméletlen eszközökkel végzett kiirtásához, s a köznyelv központi helyre emeléséhez. Türelemre, igyekezetre és leleményességre van szükség; de hát mi másban találnánk meg egy jó pedagógus ismérveit, mint az említett vonásokban? Ha anyanyelvünkről, identitásunk kifejezőeszközéről, őseinktől kapott egyik legnagyobb kincsünkről van szó, soha nem lehetünk passzívak és felelőtlenek: tisztában kell lennünk kötelességeinkkel.

Az iskolából kilépve következhet az elsajátított ismeretek gyakorlati alkalmazása: bárhová is vetődik élete során a köznyelvi beszélő, bármikor kapcsolatba kerülhet a nyelvjárással. Pontos ismeretek birtokában nem lenézéssel, hanem érdeklődéssel és bizonyos fokú elismeréssel fordulhat felé, lehetőségeihez mérten tanulmányozhatja, törekedhet arra, hogy részletesebben is megismerje. A nyelvjárási beszélő pedig, aki ugyancsak stabil meggyőződéssel rendelkezik saját nyelvhasználatáról, magabiztosan és tudatosan éltetheti örökségül kapott anyanyelvét, bizonyos helyzetekben pedig, amikor a szükség úgy kívánja, gond nélkül használhatja a legtöbbünk által jól ismert köznyelvet is.

A fentebb vázolt lehetőségek megvalósulásához tettek kellenek, nem elég, ha csak tisztában vagyunk vele, hogy nem hagyhatjuk elveszni a nyelvjárásokat, de nem cselekszünk ennek érdekében. A kulcsszó az ismeretterjesztés: e nélkül az emberek tudatában talán soha nem kerülnek helyre a dolgok, s megfelelő ismeretek hiányában nem csodálkozhatunk, ha a nyelvjárások megítélése nem helyénvaló. Minden lehetőséget meg kell ragadni a tájékoztatásra, s – mint említettem – érdemes minél fiatalabb korban kezdeni.

A nyelvjárások jövőjére vonatkozó kérésre tehát nem válaszolhatjuk közömbösen azt: meglátjuk, mit hoz a jövő. A jövőt ugyanis mi alakítjuk, a nyelvjárások jövője a mi kezünkben van, ahogyan Kiss Jenő fogalmaz: „az átháríthatatlan felelősség a mi vállunkat nyomja.” Nem szabad hagynunk, hogy teher, nyűg legyen számunkra anyanyelvünk őrzése: természetes, elemi kötelezettségünkként kell felfognunk.

(A szerző az Újvidéki Egyetem Magyar Taszékének hallgatója)