Verbi Nyelvi Kutatóműhely

Nyelvi életrajzi kutatást végeztem 37 vajdasági 20–21 éves tanító szakos egyetemi hallgatóval, A vizsgálat interjú formájában folyt, a felvetett témák között pedig szerepelt a kövekező kérdés: Mi volt az a nyelvhasználati jelenség, amiért valaha megrótták? A kérdésre adott válaszban a legtöbbször a suksükölés is szerepelt, ekkor a további kérdések arra vonatkoztak, hogy mikor hallotta először a jelenség megnevezését, melyik életszakaszban tudatosult az adatközlőben, hogy jellemzi beszédét a jelenség, történt-e mára valamilyen változás ezzel kapcsolatban a nyelvhasználatát illetően. A vizsgálat eredményei azt mutatják, hogy kis híján valamennyi adatközlő életében megjelent a suksükölés mint bírált nyelvi forma. Leggyakrabban a középiskolában hallották megnevezni a jelenséget, és egyben akkor tudatosodott bennük, hogy maguk is ezt a nyelvi változót használják. Sokan csak az egyetemre kerülésük után figyeltek fel erre a jelenségre, mert itt javították először ki a beszédüket. Az oktatási intézményekben töltött évek alatt soha sem került sor arra, hogy valaki felfedje előttük a suksükölés rendszerszerű működését, minden alkalommal hibaként hallottak róla. Az adatközlőket három csoportba oszthatjuk aszerint, hogy mára milyen szerepet játszik nyelvhasználatukban az adott változó. Egyesek (1) szinte teljesen átálltak a szetenderd nyelvváltozatra, mások (2) formális nyelvhasználatukból száműztek a stigmatizált formát, olykor azonban ez fokozott odafigyelést is jelent, otthon és baráti körben még előfordul, hogy használják. A harmadik csoportba sorolható adatközlők (3) gyakorta használják ma is a –t végű igék kijelentő módjának stigmatizált változatát, folyamatosan erőfeszítést jelent számukra a sztenderd alak használatára való törekvés formális nyelvhasználatkor. Ennél a csoportnál nem ritka a hiperkorrekt változat használata, a bizonytalanság. A beszélgetések alábbi részletei nyújtanak érzékelhetőbb képet az adott változó használatához fűződő érzelmi-nyelvi-társadalmi vonatkozásokról:  

 

  1. Talán még általános iskolában elkezdődött a nákolás (...) folytatódott a suksüköléssel is, (...) hát tudatosan figyelek rá, és javítom a hibáimat, de viszont vannak olyan helyzetek, amikor nem tudom, hogy melyik lenne a helyes használat.(9.1)
  2. Középiskolában erre nem volt példa, hanem itt az egyetemen volt, aki szólt, nem nekem, de valakinek igen. (16.)
  3. Részemről, ugye a nagymamám nagyon használja, én akkor szembesültem vele, amikor itt az egyetemen kezdtük első osztályban kezdtük, az ilyen különböző tantárgyakkal foglalkozni, szóval odafigyelek rá. (17.1)
  4. Középiskolában (...), amikor feleltünk nála, akkor bizony szóvá tett mindenféle nyelvhelytelenséget, és akkor ő hivta fel nekünk a figyelmünket arra, hogy ezt a suksüköt felejtsük el, én addig nem is gondoltam volna, hogy ezt, így én is tagja vagyok ezeknek a suksükölőknek, de akkor elkezdtem jobban figyelni a beszédemre, és észrevettem, hogy bizony gyakran én is így fejezem, ki magam, és akkor kezdtem rá figyelni” (17.2)
  5. Én is voltaképpen sokszor most már váltok, (...) de hát középiskolában annyira nem figyeltem az ilyesmire, inkább itt lett ez. Hát otthon nagyon suksüköl a család (...) hát még most is van, hogy suksükölök, hogyha nem figyelek, (...) csak itt van egy ilyen mellékes rossz, hogyha én nagyon nem akarok suksükölni, akkor tyuktyükölök a végén. (13.1)
  6. Középiskolában hívták fel először a figyelmünket rá, szerintem mindenkivel előfordul, ha olyan érzelmi állapotban van. (15.1)
  7. 5-6. osztálytól a magyartanárunk erre nagyon ügyelt, ha valakit felszólított. (Ada15.2)
  8. Becsúszik néha, de próbálom elhagyni. (21.1)
  9. Az én osztályomban volt egy fiú, aki annyira görcsölt, az miatt, hogy azt hogy kell mondani, hogy túlbonyolította, hogy is mondta? Elkészítjem. Én is, ha nagyon fiigyelek, akkor ugye nem, de otthon, barátok között elfordul, mások is úgy mondják. (22.1)
  10. Én is annyira izgultam, hogy hogy kell mondani, hogy sokszor van, hogy azokban a szavakban se használják a sukot, amelyben kellene, mert annyira odafigyelnek, hogy sose használják. Az biztos, hogyha odafigyelek rá, akkor nem mondom, otthon a szüleim használják például, és akkor ha gyakran hallom otthon, egész nap, akkor nálam is előfordul. (22.2)
  11. Általános iskolában, én igen, suksükölve beszéltem, az egyik osztálytársam szólt rá, hogy ugye, nem suksük, és akkor figyeltem fel rá, hogy tényleg ez mennyivel magyarosabban, magyarországiasabban hangzik. Meg olyan helyesebbnek tűnt igazából. Figyeltem aztán, az elején nehéz volt, de aztán átálltam, és most már ez elmarad. Otthon megmaradt. (19.1)
  12. Sok ember használja a környezetemben, magamon is észreveszem, nagyon nehéz ezt koordinálni. (18.2)

A fenti vallomások jól tükrözik azt a paradox helyzetet, amit a suksükölés jelenségére reagálva a tágabb társadalmi elvárások, az oktatás, a környezet hoz létre. A beszélőket

   Bodó (2014) szerint „az a nyelvhasználó, aki (...) a tesztfeladatban nem suksükölt, egyáltalán nem biztos, hogy ezt mint „standard beszélő” tette (...)”. Ennek a gondolatmenetnek egy lehetséges értelmezése szerint továbbhaladva, a suksüköléshez való személyes attitűdöket figyelembe véve azt láthatjuk, hogy egy beszélő megjelenhet suksükölőként egyik beszédhelyzetben, míg a másikban sztenderd beszélőként viselkedhet. Sőt, egy köztes helyzetről is vallanak a fenti adatközlők, akkor, amikor – lappangó suksükölőként – arra törekednek, hogy kerüljék a suksükölést, akkor vajon ők suksükölők? Amikor mégis „becsúszik” egy-egy esetben a suksükölés, akkor bizonyos  -t végű igék esetében sztenderd beszélők, más esetekben pedig nem?

 

Irodalom:

Bodó Csanád 2014. Nyelvi ideológiák a magyar nyelvi változók kutatásában. Magyar Nyelv,  110: 266-284.

 

Cookies make it easier for us to provide you with our services. With the usage of our services you permit us to use cookies.
Ok Decline