Verbi Nyelvi Kutatóműhely

Hungarológiai Közlemények 2011/4. Bölcsészettudományi Kar, Újvidék
Papers of Hungarian Studies 2011/4. Faculty of Philosophy, Novi Sad

ORIGINAL SCIENTIFIC PAPER

 RAJSLI ILONA

 Újvidéki Egyetem, BTK,
Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék
Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

TÖBBLETEK ÉS HIÁNYOK A VAJDASÁGI MAGYAR NYELVBEN

 

A vajdasági magyar nyelvhasználat néhány sajátossága[1]

A dolgozat a vajdasági magyar nyelv aktuális sajátosságait kísérli meg áttekinteni. Összehasonlítási alapja a magyar nyelvi sztenderd, amelytől a vajdasági magyar nyelv, akárcsak a határon túli kontaktusváltozatok általában, számos vonásában különbözik. Többleteket és hiányokat, valamint a sztenderddel egybevágó, azonos nyelvi jellemzőket vázolunk a tanulmányban, a mindennapi nyelvhasználat tipikus vonásait, amelyeket a legmegfelelőbb módon megfigyeléssel, a spontán beszédprodukciók rögzítésével lehet megragadni.

Kulcsszavak: szociolingvisztika, vajdasági magyar nyelvhasználat, nyelvi tervezés, sztenderd, nyelvi hiány, nyelvművelés.

 

Bevezetés

A vizsgálódás módszeréhez tartozik, hogy ezúttal a szubjektív megközelítés lehetőségeivel kísérelünk meg vázlatos képet adni a vajdasági magyar nyelv néhány sajátosságáról – felvállalva ezzel annak a veszélyét, lehetőségét is, amit Kontra Miklós megközelítően így fogalmazott meg: az ad hoc tallózás tudománytalan.

A benyomásokra alapozott nyelvi értékelés, a tapasztalatokra épített véleményalkotás, a szimptomatikus megjegyzések természetszerűen nem egyeztethetők össze a szociolingvisztika empirikus, kvantitatív mérésekre alapozó módszerével; megítélésünk szerint azonban a „nyelvben élő”, a nyelvet folyamatosan (akár kritikus szemmel) figyelő nyelvhasználó a „szubjektív dialektológia” Kiss (2001; 65) működésének analógiájára kialakíthat számos saját véleményt, a passzív megfigyelésre alapozó megállapítást.

A másik fontos megjegyzés így elöljáróban: a címben említett többlet és hiány említésének létjogosultsága. A többlet és hiány eleve valamihez hasonlítva létezhet – ez a zsinórmérce a standard, köznyelv. Az elmúlt évtizedekben számos szaknyelvi megfogalmazást, elnevezést használtak az egységes, normatív és eszményi nyelvváltozatra: pl. nemzeti nyelv, köznyelv, irodalmi nyelv. Benkő Loránd a nyelvi sztenderd kifejezést tartotta alkalmasnak. (BENKŐ 1988; 243)

Péntek János az egységes magyar standard helyébe a közös nyelvi norma kifejezést ajánlja, a kontaktusváltozat, illetve a magyar nyelv állami változatai helyébe a kisebbségi anyanyelvváltozat terminust. Ez utóbbi valóban pontosan utal a vajdasági magyar nyelv státusára, s mindenképpen a változat-jellegére.

A többlet és a hiány látszólag csak a mennyiséget jelzi, de mint ahogyan Péntek János (akitől a többletek és hiányok emblematikus fogalmát kölcsönöztem) megjegyzi: „A vizsgálatban és a leírásban is fontos annak tudomásul vétele, hogy a hiányok és a többletek csak együtt értelmezhetők. És ha az adott nyelvváltozat bárminemű értékelésére kerül sor (amit a magam részéről nem tartok a tudománytól idegen mozzanatnak), mindkettőre tekintettel kell lennie.” (PÉNTEK 2003; 278)

Áttekintésünkben nem törekszünk sem nyelvrétegek szerinti tagolásra, sem más feszes sorrend kialakítására; a vajdasági magyar nyelvet is egy olyan nyelvváltozatnak tekintjük, amelyben elkülönítő és egybekapcsoló nyelvi tendenciák jelennek meg, ezáltal ez az anyanyelvváltozat is a többi változat kontinuumaként tekinthető, kifejezve ezzel a nyelvhasználat valódi sokszínűségét.

 

Többletek

Egyértelműen gazdagságnak – s a sztenderdhez viszonyítva többletnek is – tarthatjuk a regionális ejtésbeli sajátosságok továbbélését. S itt nem csak a zárt ë ejtését emelem ki, hanem a különböző tájegységek megőrződött hangzásbeli, kifejező – identitáserősítő jelképszerűségét. Szándékosan nem nevezem nyelvjárási hangzásnak, mert itt az egyes ejtésbeli elemnek a táji kötődésen túl többletértéke van.

Enyhe i-zés, ö-zés hallható, a diftongálás csak nyomaiban hallható, persze mindez a beszélő attitűdjétől is nagyban függ, s túlnyomórészt a beszélt nyelvre érvényes. Szórványos táji/regionális eredetű ejtési és morfológiai vonások kimutathatók a nyelvvel hivatásszerűen foglalkozók, az értelmiségiek nyelvhasználatában is: hároman, ovodások, buza, nől az érdeklődés, tárgyallás, elösmer stb.

A zárt ë kérdése, megítélése érdekes és egyben ellentmondásos is. Stigmatizációja nem egyértelmű, értékelése a rejtett presztízs és az elutasítás között mozog. A 80-as években a tanszékünkön végzett regionális köznyelvi kutatások óta keveset foglalkozunk vele. Ma is éppen olyan fontos jegye a vajdasági ejtésnek (főleg a közép-bácskai regionális változatban), használata is meglehetősen következetes. Élő, funkcionális hang, tehát nem afféle reliktumelem. Ebben a régióban az e-ző (pl. a Feketics környéki) ejtés számít kirívónak, noha a zárt ë elhagyása mindig is tudatos tendenciának számított; egyrészt azért, mert az ë köznyelvi státusa a mai napig sincs tisztázva, amiből az következik, hogy a beszélők alacsonyabb nyelvrétegbeli tehernek érezhetik, főleg azok, akik az anyaországgal szorosabb kapcsolatban állnak, de egyéb körülmények is közrejátszanak (színház, média, s mások). Itt jegyezzük meg, hogy az idegen nevek, talán szerb hatásra, még a legtökéletesebben nyílt e-ző beszélőnél is egy zártabb fonémát, az e és az ë között ejtett hangot indukálnak.

Ha nem is egyértelműen többletnek, de előremutató, biztató jelnek vélhetjük azt a pozitív attitűdöt, amit a vajdasági nyelvhasználók a saját nyelvváltozatukkal szemben tanúsítottak. Itt tehát fennmaradt, működik a nyelv csoportkohéziót erősítő szerepe is. A Hol beszélnek legszebben? kérdésre adott önbevallásos értékelések már a 90-es években ilyenek voltak (vö. GÖNCZ 1999; 84 és GEREBEN 1999; 54). Remélhetőleg ez a viszonyulás azóta sem változott. 2002-ben Papp Györggyel Vajdaság-szerte számos kutatóponton végeztünk kérdőíves felmérést a középiskolások attitűdjeiről; az itt nyert adatok azt mutatták, hogy az elítélő és közömbös viszonyulás mellett legjelentősebb az elfogadó-jóváhagyó típus, mint ahogyan az egyik diák fogalmazott: „Minden tájnak megvan a maga nyelvjárása, és ettől igazán színes a magyar nyelv.” (RAJSLI 2004; 150) A terepen gyűjtött, újabb szórványos és szubjektív metanyelvi adatok (pl. a mesterhallgatók szociolingvisztikai terepi gyűjtései) is ezt a véleményt támasztják alá.

Többletként jelenhet meg nálunk a két-, illetve többnyelvűség készsége, az ebből származó tágabb világlátás, a nyitottabb kapcsolatrendszerek lehetősége: mindezek ma már nem vitatott tények. Természetszerűen mindezek csak akkor érvényesek, ha a két-, illetve többnyelvűség létterében nem lép fel a linvicizmus, a megfélemlített anyanyelvhasználat, illetve a nyelvi elfojtás semmiféle eszköze.

A többletekhez sorolnánk a tiszteletadási formák gazdagságát – a tanszék hallgatóinak számos területről gyűjtött adatai mutatják, hogy a falu, a kisebb közösségek ellenállnak az udvariassági formák területén tapasztalt elszürkülésnek, uniformizálódásnak. Igaz, hogy a tetszikezés továbbra sem része (esetleg nagyon elenyésző mértékben) a vajdasági nyelvi formáknak (RAFFAI 1996; 187), ám hangulat- és formagazdagsága, a köszönéspótló elemek régről megőrződött sokszínűsége többletet jelent.

 

Egyezések

Az egyezések szintjén, de némi gyakorisági eltolódással kell megemlíteni a túlhelyesbítés (hiperkorrekció) előfordulásait. A hiperkorrekció a stigmatizáció következménye, állapította meg Pléh Csaba (PLÉH 1990; 56), s rámutatott: a nyelv természetes leegyszerűsítési folyamatából vezethető le, amikor valamilyen bizonytalanság van a nyelvi rendszerben. A jelenség nálunk is a nyelv minden szintjén kimutatható, itt most csak néhány jellemzőt említünk.

A mondatszerkesztésben erősödik a felszólító mód helyett használt kijelentő mód. A suksük/szukszük/csukcsük-forma olyannyira stigmatizálódott, hogy e „súlyos” hibát elkerülendő manapság a vajdasági magyar nyelvhasználatban nemcsak a következményes mellékmondatokban jelenik meg a kötelező felszólító mód helyett a kijelentő mód, hanem egyszerű felszólításban is: Tessék, fogyasztják! A beszélt nyelvben, rádióinterjúban, elvétve híradós bejátszásban is hallható: Az volt a feladatuk, hogy takarítják a pályát.(VajdTV). (Balázs Géza az ellensuksük nevet adta a jelenségnek. L. BALÁZS 2002; 184)

A suksüközés területén nincsenek kvantitatív méréseink; mindenki tapasztalhatja hogy nem köthető konkrét iskolázottsági, műveltségi réteghez, nem értelmezhető csupán szubkulturális jelenségként. E kérdés régóta foglalkoztatja a nyelvészeket, nyelvművelőket, mindenképpen érdemes elidőzni a jelenség rejtett presztízs jellegén. Tudvalevő, hogy a nem sztenderd nyelv alacsonyabb presztízsű: egyes csoportokban, az alacsonyabb iskolázottsági szinteken azonban pont a sztenderd nyelvet tekintik nem kívánatosnak; e rétegek nyelvváltozatának erőteljes csoport-egységesítő hatása van, a közösségi identitás erősödését, szolidaritást ébreszt a csoport tagjaiban. (vö. SÁNDOR 2001)

A formális nyelvi megnyilatkozásokban ritka a suksüközés, a média nyelvében is csak az improvizációs, a kommentált megnyilatkozásokban fordul elő: pl. a hírhez hozzáfűzött felszólításban: Legjobb, ha így gyökerestől kiirtsuk a parlagfüvet! (Pannon TV) A példa érdekessége, hogy egy túlhelyesbített formát is tartalmaz: a gyökerestől szót, ebben az esetben ugyanis a nyelvtani előírások és a nyelvművelő tanácsok ellenére tájnyelvinek érzik a beszélők a -stul, -stül változatot (feltehetően az ebbül, abbul analógiájára), s így a választékosságra törekvő köznyelvben is – a stigmatizálódás elkerülése érdekében – a -stól, -stől forma vált elfogadottá.

Erőteljesen stigmatizált az -e kérdőszó használata is az eldöntendő kérdő mondatokban. Ám a mi nyelvváltozatunkban, akárcsak a suksüközés esetében, igen jelentős a nyelvjárási hatás; spontán beszédben gyakran előfordul e jelenség, stúdióhelyzetben szórványosan. Pl. Nem-e visszük túlzásba az omnibusztörvényt?– hangzott el a kérdés egy tévéinterjúban, a Vajdasági Televízió magazinműsorában.

Nehéz megmondani, hogy az ez mellett, az miatt típusú, a „köznyelvi beszédben és írásban bántóan hibás alakok!” (GRÉTSY—KEMÉNY 1996; 48) az anyaországi sztenderdben milyen mértékben vannak jelen. Király Attila már 1996-ban vizsgálta ezt a jelenséget a szabadkai és a szegedi egyetemisták körében, s megállapította, hogy ezek a nyelvi változók markerek; jelenlétük, használatuk tudatos, viszont egyikhez sem társul társadalmi megítélés, azaz nem jelölnek társadalmi, értelmi, iskolázottsági hovatartozást. (KIRÁLY 1998; 196) Ebben a megállapításban a tudatosság jelenlétét igencsak megkérdőjelezhetőnek tartjuk, megfigyeléseink szerint az ez mellett, az miatt teljesen ösztönös, spontán jelenségként él a vajdasági magyarok nyelvében, szinte minden réteg és csoport nyelvhasználatában; pl.: Ez mellett a patriarchális hozzáállást is figyelembe kell venni (értelmiségi beszélő egy rádióműsorban); Szükség van ezmellett a szülőt behívni (pedagógus szövegében rádióműsorban).

A nákolás státusát, előfordulását is markerszerűnek ítélte meg Király Attila. Ez a jelenség a magyarországi magyar nyelvváltozatokban inkább sztereotípiaként viselkedik, tehát tudatosan odafigyelnek erre a jelenségre, javítják, jelenléte osztályrétegződést mutat. Az utóbbi egy évtizedben a vajdasági regionális nyelvváltozatokban mintha elmozdulás történt volna a jelentősebb stigmatizálás felé, s az igényesebb beszélők kerülik, sőt javítják.

Határozottan érezhető régiónkban a hasonlító határozónak a sztenderdtől eltérő, -tól, -től ragos realizálódása: a formális és az informális nyelvváltozatokban egyaránt, a beszélők valamennyi csoportjában. (Ami még megjegyzendő, hogy mind gyakrabban bekerül az írott változatokba is; pl. a sajtónyelvbe.) A jelenség terjedését feltehetően erősíti a szerb analóg szerkesztés is, de a -tól, -től változók nyelvjárási beágyazottsága más magyar nyelvváltozatokban is érezteti hatását, csak jóval kisebb mértékben. Felmérések hiányában természetesen ezt is csupán hipotetikus érvénnyel állíthatjuk.

A szlengesedés, az ún. bizalmas nyelvhasználat terjedése nálunk is erőteljes: a lexikában nagy mennyiségű és eltérő eredetű szóelem jelenik meg (pl. pasi, szingli, bepaliz, linkel, lúzer stb.); emellett a stílusrétegek egymásbaépítésekor is: pl. holnap a magyar csapat egy dobogós helyet próbál megcsípni (VajdTV); Azért vagy együtt egy bűnözővel a kihallgatáson, hogy köpjön? (Magyar TV1) E jelenség hatása, következménye nemcsak abból áll, hogy szókészletünkbe szleng elemek kerülnek, talán az újdonság erejével is hatnak, hanem a szó, a szerkezet emocionális értékének a változása a kisebb-nagyobb (beszélő)közösség értékelő magatartásának a megváltozásával is együtt járhat.

Rokon jelenség napjainkban, s a vajdasági magyar nyelvben is jelen van a nyelvi sznobizmus, amelynek nagyon sokféle formája van: a nem semmi, nem jött össze kifejezések divatja múlóban van, de az ez a történet erről szól még igencsak gyakori, az ennyi, ilyen egyszerű típusú szövegzárás szintén, az idegennyelv-tudásból eredő hivalkodás formái: a teammunka, a brendépítés, a tender, a stylist stb. A nyelvhasználati tekintélyminták tömege árad a médiából, a szórakoztató iparból, a reklámokból (vö. RAJSLI 2005).

 

Hiányok

Egyértelmű hiányként jelenik meg a magyar nyelvhasználat színtereinek korlátozottsága: a munkahely és a hivatal az a két fontos színtér, ahonnan a magyar nyelv mindinkább kiszorul. A felcserélő kétnyelvűségben pedig egyre érzékelhetőbbé válnak a nyelvi állomány hiányai. A 2000 körül történt széles körű összegzésből kiderült, hogy a határon túli magyar régiókban egyértelműen, jóllehet nem azonos mértékben jelentkeznek a hiány tünetei. Péntek János megjegyzi, hogy a hiány csak interlingvisztikai viszonylatban „a nyelv” hiánya, egyébként a beszélőé, „aki hezitál, aki zavarban van, aki keresi, és nem találja a szavakat (kétnyelvű közösségekben ezek gyakori jelenségek), a közösségé, amely időlegesen pótolja a hiányokat.” (PÉNTEK 2003; 280)

Melyek ezek a tünetek? – Jellemző a nyelvi bizonytalanság, a lelassuló beszédtempó, a kapkodó intonáció, amit egy kedvezőtlen attitűdváltás kísér, amikor is a beszélő tehernek kezdi érezni az anyanyelvét, bizonyos fokú esélytelenséget kapcsol hozzá, amihez a legrosszabb esetben szégyenérzet társul.

Az elbizonytalanodás okozza az olyan szótévesztéseket, mint amilyen a belgrádi Salvador Dali kiállítás beharangozásában hangzott el: Egy általa tapintatlan területhez nyúlt a művész… Hasonlóak a vonzattévesztések is: pl. nem voltak oda az ötlettől (VajdTv) Jelentős hiány tapasztalható a pedagógusok szaknyelvi készségében, az anyanyelvi kompetencia-hiány miatt sokszor nehézségekbe ütközik a szaktárgyak magyar nyelvű oktatása.

A hivatali nyelv, a közigazgatás nyelvében növekvő hiányt is említeni kell. Éppen itt jelentkezik a legtöbb „beszédhelyzeti kötődésű kölcsönszó” (ahogyan Papp György nevezte a közlési interferenciának ezt a csoportját – PAPP 1995; 219). A hivatali nyelv, az iskolai élet, a sport, a munkahelyi és részben a mindennapi élet területén a 90-es években Papp György mintegy 100-150 egységnyi ilyen, különösen gyakori elemet különített el. Ez a szócsoport időről időre változik, újul, de vannak közöttük makacsabbak is, hiszen a menettérti jegy kifejezést a povratna karta (gyakran csak így: povratna) helyében a kitartó (mintegy 30 évnyi) próbálkozás után sem tudják egyes jegypénztárban elsajátítani.

Ez az a terület, az a nyelvhasználati „rés”, amely a magyar nyelv sokat emlegetett szétfejlődési tendenciáinak legjobban megfelel, ahol valóban kialakulhatnak olyan lexikai elemek, amelyek akár a kommunikációt is nehezíthetik. Anélkül, hogy az egyes kontaktusváltozatok divergenciájának veszélyéről, annak valós alapjáról pro és kontra érveket sorakoztatnánk fel, megállapíthatjuk, hogy ezekkel a jelenségekkel mindenképpen számolni kell, s a körülmények ellenére is arra szükséges törekedni, hogy az így kialakult eltérés minél kisebb legyen. (vö. KATONA 2003; 14)

A szórend idegensége nagymértékben magyarázható a fordításszövegek, illetve a tudat alatt működő idegen minta hatásával. Nap mint nap számos ilyen mondat hangzik el: az idén számítunk több versenyzőre; ők ott birnak kapni, hát amit illeti, mi elégedettek vagyunk (VajdTV).

Szólni kellene itt még több, ma már klasszikusnak számító nyelvművelő „közhely”-ről, mint amilyen pl. az egyezik valakivel/valamivel vonzat, ma is éppúgy hallhatók a vajdasági magyar nyelvben, mint amikor Kossa János és mások is a „mi” nyelvünkről szóló tanulmányaikban foglalkoztak vele. (vö. KOSSA 1978; 296) Számunkra itt ismét az a fontos információ, hogy hol hangzik el az illető mondat: nem egyezik ezzel a KFOR (Újvidéki Rádió, kommentár). A névelő lemaradása mindinkább tapasztalható: mondat elején: Említett polgármesterek… (VajdTV); mondatban: Mikor kezdődik mai nap folyamán ez a rendezvény? (Újvidéki Rádió, riport), tehát éppúgy nagyon gyakori, mint 30-40 évvel ezelőtt.

Az viszont érdekes, hogy a végett/miatt névelők differenciált használata nemcsak összemosódni látszik, de a végett egyértelműen mindkét határozói szerepben túlsúlyba került; pl. A kedvezőtlen időjárás végett a rendezvényt zárt térben szervezték. (VajdTV) Itt is az a nagyobb gond, hogy ez a mondat az esti hírműsorban volt hallható, nem pedig spontán nyelvi megnyilatkozásban.

 

Összegzés

Péntek Jánosra hivatkozunk összegzésünkben is, aki a következő megállapításra jutott az ezredforduló táján: „Az átfogó Kárpát-medencei vizsgálatnak a legfőbb következtetése éppen az, hogy a külső régiók magyar nyelvi helyzetének nem a divergens változás a fő jellemzője, hanem a hiány, a deficit”. (PÉNTEK 2003; 279) Ennél fogva tehát nem a különfejlődés veszélye az, amitől igazán tartanunk kell, hanem az egyént, a közösséget időlegesen, vagy rosszabb esetben tartósan érintő hiány, a nyelvvesztés, a nyelvelhagyás.

Ezzel a röpke áttekintéssel nem mérlegkészítés volt a célunk, nem is egyféle számvetés, inkább a figyelemfelhívás halvány reménye: hogy mindnyájan, egyénenként is tehetünk valamit az igényesebb, a felelősségteljesebb anyanyelvhasználat érdekében, a kommunikáció színvonalának emeléséért (Szabómihály 2009; 138). Emellett hatni szeretnénk mindazokra, akik tehetnek valamit a határon túli magyarnyelv-oktatás korszerűsítéséért, próbálják meg minél sikeresebben felkészíteni a következő generáció beszélőit a különböző élethelyzetekben fellépő kommunikációs zavarok kezelésére, a különböző (egynyelvű vagy kétnyelvű) partnerekkel történő sikeres kommunikációra.

 

Irodalom

Balázs Géza (2002): Magyar nyelvhelyességi lexikon. Corvina, Bp.
GEREBEN Ferenc (1999): Identitás, kultúra, kisebbség. Osiris–MTA Kisebbségkutató Műhely, Bp.
Göncz Lajos (1999): A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Osiris–Forum–MTA Kisebbségkutató Műhely Budapest–Újvidék
KATONA Edit (2003): Nyelvművelés kisebbségben. Tanulmányok a délvidéki magyar nyelvhasználatról. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék
Király Attila (1996): Tudnák én ez mellett mást is mondani – változás a változók megítélésében. = Nyelvi változó – nyelvi változás. Szerk.: Sándor Klára. JGYF Kiadó, Szeged 189–203.
KOSSA János (1978): A mi nyelvünk. Forum Könyvkiadó. Újvidék
PAPP György (1995): Beszédhelyzeti kötődésű kölcsönszavak és közlési interferenciák a jugoszláviai magyarság nyelvében. = Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. Szerk. Kassai Ilona. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztálya, Bp. 217–225.
PLÉH Csaba (1990): A stigmatizáció és a hiperkorrekció dinamikájáról. = Élőnyelvi tanulmányok. Szerk.: Balogh Lajos és Kontra Miklós. Az MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp. 55–75.
Péntek János (2003): Többletek és hiányok. = Köszöntő könyv Kiss Jenő 60. születésnapjára. Bp., ELTE
Raffai Éva (1996): A megszólítás változatai Szabadkán és Szegeden. = Nyelvi változó – nyelvi változás. Szerk.: Sándor Klára. JGYF Kiadó, Szeged 179—189.
RAJSLI Ilona (2004): Nyelvjárásvesztés és attitűdváltás a vajdasági magyar fiatalok körében. = Szerk.: P. Lakatos Ilona és T. Károlyi Margit. Nyelvvesztés, nyelvjárásvesztés, nyelvcsere. Tinta Könyvkiadó, Bp. 146—153.
RAJSLI Ilona (2005): Nyelvi sznobizmus. Hungarológiai Közlemények, 1. 101–108.
SÁNDOR Klára (2001): A nyelvi arisztokratizmus alkonya = A 21. századi kommunikáció új perspektívái. Szerk.: Nyíri Kristóf. URL: http://mnytud.arts.unideb.hu/tananyag/szociolingvisztika/alkony.htm (Letöltve: 2011. okt. 27.)
Szabómihály Gizella (2009): Mit oktatunk/oktassunk nyelvhelyesség címszó alatt a határon túli iskolákban? = A magyar mint európai és világnyelv. A XVIII. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszus előadásai. MANYE-Balassi Intézet 133–138.



[1] A tanulmány a Szerb Köztársaság Oktatás- és Tudományügyi Minisztériuma 178017. számú projektumának keretében készült.

 

Cookies make it easier for us to provide you with our services. With the usage of our services you permit us to use cookies.
Ok Decline