Verbi Nyelvi Kutatóműhely

Pásztor Kicsi Mária

A vajdasági magyarok beszéde (forrás)

 

Mielőtt belekezdenénk a téma taglalásába, feltenném a kérdést, vajon létezik-e egyáltalán vajdasági magyar beszéd. A válasz, természetesen, attól függ, hogy a kérdező határon innen vagy a határon túlról próbálja megítélni a dolgot.

A vajdasági magyarok jelentős része jogosan állítja, hogy az a nyelv, melyet beszél, az egyetemes magyar nyelv egyenértékű változata. Magyarországon viszont elevenen él a sztereotípia, miszerint a magyar nyelvterület nem anyaországi vidékein – a többségi nyelvek hatására – nyelvünknek sajátosan eltérő, nem egészen standard változatait észlelhetjük. Így még a nyolcvanas évek legelején megjelent Nyelvművelő kézikönyvben[1] is Éder Zoltán és Grétsy László a külföldön élő magyarok nyelvét jellemezve megállapítják, hogy kétnyelvűség esetében „a két nyelvi rendszer az állandó érintkezésben könnyen egymásba fonódik, keveredik az egyén tudatában, a nyelvérzék nemegyszer bizonytalanná válik, az egyik nyelv kategóriái hozzáidomulnak a másikhoz, a sajátságok megritkulnak, s fennáll a veszélye a nyelvi rendszer megbomlásásnak. Ez pedig – a megértést ugyan nem, de – a fogalomrendszer kialakítását, a dolgok logikájába való behatolást, az alkotó gondolkodást veszélyezteti. A nyelvi rendszer felbomlásával ugyanis a gondolkodás maga válik az egyénben szervetlenné, bomlottá, felemássá.” (1291.o.)

Ágoston Mihály Rendszerbomlás?[2] című nyelvművelő füzetében 1990-ben ugyancsak a nyelvünket veszélyeztető káros nyelvi hatásokra figyelmeztet. Szerinte „káros nyelvelemnek azt tekinthetjük, amelyik – akár más nyelvekből került hozzánk, akár belső fejlődmény – meggátolja vagy csökkenti anyanyelvünk általános(!) érthetőségét, tehát nyelvi értékét. Ilyenek lehetnek pl. a helyi elemek, melyekről gyakran nem is vesszük észre, hogy nem közérthetőek, mert magunk is helybeliek vagyunk. Viszont mindenkor célszerű lenne különbséget tennünk idegenszerűségek és nyelvjárási elemek között.” A szerző a továbbiakban – a Nyelvművelő kézikönyvvel összhangban – megjegyzi, hogy „a nyelv csak eszköze a gondolatkifejezésnek, ám rendkívül fontos eszköz, mert belső zavarai, épségének hiánya föltétlenül akadályozza a gondolat hiteles kifejezését, meg is hamisíthatja a közlendő vagy megértendő mondanivalót.” (104. o.)

A nyelv épsége és a beszéd szabatossága mindenképpen összefügg egymással. A nem megfelelő szintű (anya)nyelvi ismeretek és készségek nyilvánvalóan hátrányosan befolyásolják a kommunikáció hatékonyságát. Nem kell azonban valakinek kétnyelvűnek lennie ahhoz, hogy gondolatait érthetetlenül fejezze ki, sőt, ennek inkább az ellenkezője igaz. A több nyelvet beszélők nagy része anyanyelve iránt is felelősségteljesebben viszonyul.

A kilencvenes évek folyamán a magyar nyelvészet irányzatainak egy része a normatív felfogás helyett a leíró módszerek felé hajlott. A stigmatizáció és a sztereotípiák helyett toleránsabb megközelítési módokra talált. Mindamellett azonban még ma is észlelhető egyfajta negatív megkülönböztetés a határon túli magyar nyelvváltozatokkal szemben.

A magyar nyelv kézikönyvének[3] (mely 2003-ban jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában) a határon túli nyelvváltozatokról írt fejezetében olvasható, hogy „a magyar államhatárokon kívül élő magyarok kivétel nélkül kontaktusváltozatait beszélik nyelvünknek, vagyis az egynyelvű magyarországi magyarok nyelvétől többé-kevésbé eltérő, a két- vagy többnyelvű környezet hatásátmutató változatokat beszélnek.” Eszerint „igaz ez azokra is, akik a többségi államnyelvet (szlovákot, románt stb.) nem beszélik s nem is értik, mivel az ő magyar anyanyelvükben is vannak szlovák, román stb. hatás következtében keletkezett, a magyarországi magyarban ismeretlen nyelvi elemek és szabályok.” (301.o.; kiemelés: Kontra Miklós).

A környező nyelvekkel történő nyelvi kontaktus, persze, ténylegesen mindennapjaink szerves részét képezi. S a kontaktusok nyilvánvalóan rányomják bélyegüket nyelvünk fejlődésére is. Ám a magyarországi magyar nyelv sem – akárcsak a világ egyetlen nyelve sem – él üvegbúra alatt, következésképpen nem lehet mentes a külső hatásoktól sem.

Ma már – akár elismerjük, akár nem – mindannyian nyelvi kontaktusváltozatokban élünk és beszélünk.

Ennek értelmében pedig újra feltehetnénk a kérdést, hogy létezik-e egyáltalán vajdasági magyar beszéd.

A kérdésre adott válasz nem túl bonyolult: a lényeg meghúzni azt a határvonalat, amelyik a nyelv és a beszéd – a nyelv használata – között húzódik. A magyar nyelv ugyanis minden magyarul megszólaló ember számára egyetemes. Egységes normával rendelkezik, tehát egységes hangrendszere, szókészlete, alaktana, mondattana van, sőt egységes szövegszerkesztési szabályoknak engedelmeskedik. Ezek alól a szabályok alól kibúvó nincs. Mindennapi nyelvhasználatunk – a beszéd – azonban soha nem engedte, s így ma sem engedi megzabolázni magát. A beszéd tulajdonképpen az egyénben lecsapódott nyelvi ismeretek pillanatnyi megnyilatkozásának tekinthető. Néha irigylésre méltóan pallérozott, néha csökönyösen befolyásolhatatlan, s nem ritkán egyazon ember nyelvhasználata is e két véglet között ingadozik. Így tehát azt is mondhatnánk, hogy annyiféle magyar beszéd létezik, ahány magyarul megszólaló ember van a földkerekségen. Hisz az aktuális beszéd arculatát – határon innen és határon túl egyaránt – minden egyes esetben a nyelvi norma, a regionális és egyéni vonások, valamint a pillanatnyi beszédhelyzet diktálta követelmények határozzák meg. Mivel pedig a beszélő egyéni beszédjellemzői (artikulációja, nyelvérzéke, stílusa, pillanatnyi koncentrációja, érzelmi állapota stb.) és a beszédhelyzet (a beszédpartner/hallgatóság korosztálybeli és szociális háttere/összetétele, a megszólalás színhelye és apropója stb.) változó kategóriát képeznek, a magyar beszéd, s így a vajdasági magyar beszéd jellemzőinek általános érvényű meghatározása is úgyszólván lehetetlen. Ha pedig ehhez csatoljuk azt a tényt is, hogy Mária Terézia idejében a mai Vajdaság területének újratelepítése az egyes nyelvi/nyelvjárási területekről történő kirajzás szempontjából rendkívül heterogén összetételű településrajzot eredményezett, megállapíthatjuk, hogy egy homogén regionális köznyelv kialakulásának alapfeltétele is már a kezdetektől fogva igen kemény akadályokba ütközött. Következésképpen megállapíthatjuk, hogy a vajdasági magyar beszéd főbb jellemzőit csupán nagy vonalakban határozhatjuk meg. Ezért a következőkben szintenként tekintjük át beszédünk észlelhető „helyi színeit”.

 

1. Hangtani szint

Az imént említett okok miatt a nyelvi heterogenitás, úgy tűnik, a hangtani szinten a legkirívóbb. Olyannyira, hogy az egymás szomszédságában levő magyar települések lakossága szinte már közhelyszerűen állítja, hogy a szomszédos falu lakói nem beszélik olyan szépen a magyar nyelvet mint ők, mert például nem azt mondják, hogy „szép kék”, hanem „szíp kík”, vagy nem azt, hogy „kell”, hanem „köll”. Ugyanakkor mindkét helységben prikolicára rakodják a kukoricát, és az ambulantába mennek orvosi vizsgálatra. Ezt azonban már többnyire nem kifogásolják egymásnál, mert a lexikai átvételt kevésbé észlelik, mint a hangzásszintet.

Vajdaságban tehát ilyen szempontból – mondhatnánk ihletszerűen szétszórva – jelen van az egységes magyar nyelvterületen megtalálható nyelvjárások zöme, s ennek megfelelően nagyobb városainkban is hallhatunk nyílt e-ző, ë-ző, ö-ző, é-ző, í-ző, sőt felvidéki illabiális a-t alkalmazó és egyéb típusú nyelvjárási elemeket (bár a palócos hangzáselemek többnyire „hazai területen”, zárt közösségben észlelhetők, s a fiatalok, akik ilyen környezetből kerülnek a városba további iskoláztatásra, a tapasztalat szerint általában stigmatizáltnak érzik szülőfalujuk nyelvjárását, s így saját állításuk szerint ki sem tudják mondani az illabiális a-t).

A nyelvjárási elemeken kívül azonban a magyar beszédhangok artikulációjában sokhelyütt észlelhető a nyelvi interferencia hatása is (nem ritkán a nyelvjárási ejtésmóddal kombinálva). Ez az anyanyelvi bázis megalapozottságától függően csupán néhány hang szerbes ejtésétől egészen komoly hangrendszerbeli eltolódásokig terjedhet.

Ilyen szempontból legmarkánsabban a magyar gy és ty hang képzéshelyi eltolódását észlelhetjük az említett hangok szerb képzéshelye felé, minek következtében a megfelelő mássalhangzók helyett dzs és cs hangot észlelhetünk (pl.: dzserek, kucsa, csúk, dzsufa stb.).

Az említett mássalhangzókén kívül azonban egyéb hangok eltolódása is tetten érhető. Ilyenek a magyar sz, z, s, zs és cs, dzs hátrébb képzett variánsai, valamint az l  ugyancsak hátrébb képzett és erőteljesebb lepattanású változata, vagy az r több perdületű képzése.

Még egy jellemző vonása a „szerbes” kiejtésnek – akárcsak a német nyelvi hatás esetében is – a hosszú mássalhangzók lerövidítése. A szerb nyelvben ugyanis ezek a hangok – nyilván, mert nagyobb intenzitású energiára van szükség képzésükkor – időtartamukat illetően kizárólag rövidek lehetnek.

Az említetteken kívül azonban a magánhangzók ejtésmódjában is észlelhetünk eltolódásokat, mégpedig éppen azoknak a magánhangzóknak esetében, melyek a két nyelv hangrendszerét tekintve első pillantásra problémamentesnek tűnnének. Példa erre az o hang ejtése, mely ez esetben az a ejtési tartománya felé tolódik el, vagy itt van az ó esete, mely gyakran már-már ú-nak hallatszik.

Ám mindez (akár a mássalhangzókat, akár a magánhangzókat tekintjük), mint említettem, nem tekinthető beszédünk általános jellemzőjének. Sokban függ ugyanis attól, hogy a beszélő lakhelyét tekintve a tömbmagyarsághoz vagy a szórványhoz tartozik-e, hogy családjában mennyire erős a késztetés az anyanyelv megőrzése iránt, hogy módjában áll-e az óvodától legalább az általános iskola végéig (ha nem az érettségiig vagy a felsőoktatás befejezéséig) anyanyelvén tanulnia, hogy házastársa ugyanabból a nyelvi és kulturális közegből származik-e, mint ő (és hogyan viszonyul nemzeti identitásához, amennyiben származásuk különbözik), illetve – nem utolsósorban – hogyan viszonyul maga a beszélő anyanyelvéhez és mindahhoz, amit az jelent, s hogy kívánja-e egyáltalán tudatosan művelni és pallérozni ezt az ajándékot, melyet evilági sorsa születése által adományozott neki, vagy pedig a szemilingvális (félnyelvű) botorkálást választja a pontatlan kifejezésmód örök félhomályában. Hisz mindez, természetesen, nemcsak a hangtani szintre érvényes, hanem a nyelv többi szintjére is.

A továbbiakban ezeket tekintjük át.

 

2. A szavak szintje

Ha a hangtani szint a beszéd legkönnyebben észlelhető szintje, a szavak szintjét a nyelv legdinamikusabb rétegének tekinthetjük.

A szavak éltetik a nyelvet, ők teremtik meg a kapcsolatot a beszélő és a külvilág között – egyszóval – szavak nélkül lehetetlen beszélni. Ugyanakkor a szavak eláraszthatják a nyelvet, fölöslegesen földuzzaszthatják azt, és zavart vihetnek a gondolkodásba.

Tájainkon a szavakat célszerű külön-külön mérlegelnünk. A hangtani szinten említett heterogenitás ugyanis a szavak szintjén hatványozott formában nyilatkozhat meg. Ha a falvak belső használatú szókincsét figyeljük meg – az alaki tájszavakat (pl.: jön, gyön, gyün; megy, mëgy, mén, megyen; fésű, fűsű stb.) és a valódi tájszavakat (pl.: gömölye = nem préselt juhsajt; féreg = egér; lëvetetkőzik = lefényképezkedik stb.) –, majd összehasonlítjuk azokat a többi falu tájszavaival, észlelhetjük, hogy ugyanarra a fogalomra gyakran merőben eltérő szavakat alkalmaznak.

Ennél azonban jóval bonyolultabb egy urbánus közeg szóhasználatának vizsgálata. Ide ugyanis különböző környezetekből beáramló lakosságról és nyelvi hatásról kell beszélnünk. Városon ugyanis nagyobb számban találkozhatunk olyan többé-kevésbé tudatos beszélővel, aki a köznyelvi normát igyekszik követni, ugyanakkor azonban találkozhatunk olyan beszédmodorú személyekkel is, akik nem válogatnak az eszközökben, mintha szándékosan arra törekednének, hogy semmi se legyen a maga helyén, és mindent helytelenül mondjanak. A két véglet között azonban a beszélők igen népes csoportja helyezkedik el: azok, akik a köznyelvi megnyilatkozásokat tájnyelvi beütésekkel „tarkítják”, akik állandó szerb nyelvű hatásnak kitéve szerb szavakat vagy azok tükörfordítását vegyítik beszédükbe, illetve azok, akiknek beszédében mind a tájnyelvi hatás, mind pedig a nyelvi interferencia tetten érhető.

Ha a szerb szavak hatását figyeljük nyelvünkben, észlelhetjük, hogy vegyes lakosságú környezetekben a hétköznapi beszéd során előszeretettel szőnek a beszélők szerb szavakat (leginkább eredeti formájukban) mondanivalójukba (pl.: majica = póló; kikiriki = amerikai földimogyoró; szemenka = napraforgó/szotyola; szokk = szörp; kafíty = kávézó; tezga = piaci pult/alkalmi munka; prikolica = utánfutó/pótkocsi; metlicázás = a kukorica porzójának kitépése stb.)

Az efféle közvetlen alaki tükrözés[4] értelemzavaró is lehet, ha a magyar nyelvben létezik az átvétellel azonos alakú szó, melynek merőben más jelentése van, mint a kölcsönzöttnek (pl.: patika: szerbül tornacipő, magyarul gyógyszertár)

Nyelvhelyességi szempontból azonban nem kevesebb gondot okoznak az olyan közvetett alaki tükrözések,[5] melyeknél már a szerb nyelvben is idegen szóként jelenlevő szavakat/neveket tükröztetnek a beszélők (pl.: az egyiptomi, görög, római stb. mitológia alakjainak nevét a szerb nyelv igen gyakran genitivuszi alakban veszi át, míg a magyarban a nominativuszi alak szerepel: Palada – Pallász; Cerera – Ceres; Sfinga – Szfinx stb.; továbbá a klasszikus női nevek a szerbben rendre a-ra fejeződnek be, a magyar nyelv viszont az elsődleges átadó nyelv hangzását írja át: Atena – Athéné; DemetraDéméter stb.; de ugyancsak lényegesek azok a latin eredetű szavak, melyek -us/-um/-io/-ia stb. végződését a szerb nyelv elhagyja vagy megváltoztatja, a magyar viszont meghagyja eredetiben: pl.: nominativ – nominativus; statut – statútum; rezolucija – rezolúció stb.).

A korlátozott terjedelem miatt itt most nem állíthatjuk fel az idegen szavak átvételének teljességre törekvő tipológiáját, ezért csupán egy-két példát mutatnék be a közvetett alaki tükrözés révén átvett idegen szavak esetleges értelemzavaró hatásáról is, mely olyankor következik be, amikor az  azonos alakú idegen szavak mást-mást jelentenek a két nyelvben (pl.: a šlag szer-bül tejszínhabot jelent, míg a hasonló alakú slag (Schlauch) magyarul locsolócső jelentésben vált közhasználatúvá; vagy a latin eredetű numera főnév valamikor szerbül is, magyarul is ‘számjegy’ jelentésben szerepelt, ma azonban szerbül általában valamilyen zeneszámot jelöl, magyarul viszont a szerelmi együttlétre utaló kifejezésként terjedt el a szlengben stb.).

 

3. Alaktani és mondattani szint

Ahogyan a nyelvtani rendszeren belül egyre magasabb szintre lépünk, úgy nő egyenes arányban az adott szinten fellelhető nyelvi jelenségek és azok kölcsönhatásainak bonyolultsági foka is.

Ezért itt most nem törekedhetünk az alaktani és mondattani jellemzők feltérképezésére a vajdasági magyar beszédben, annál is inkább, mivel a beszéd által produkált mondatok és szövegek egyszeriek, és segédeszközök nélkül visszajátszhatatlanok, ezenkívül pedig magukban hordozzák a nyelvi következetlenségek teljes eszköztárát.

Ezért itt csak néhány visszatérő jelenségre hívnám fel a figyelmet, kihangsúlyozván egyben, hogy – akárcsak a két előző szinten – a normatív nyelvhasználatot itt is két tényező billenti ki: egyrészt a tájnyelvi jelenségek, másrészt viszont az interferencia hatása.

A tájnyelvi jelenségek közül megemlítendő a suksükölés melynek elleplezése érdekében a választékosságra törekvő beszélők gyakran átesnek a ló túloldalára, és hiperkorrekt megoldáshoz folyamodnak: a kérdéses t-végű igék felszólító módú alakját is tyuk/tyük-kel mondják (pl.: Láttyunk hozzá a dologhoz!).

Az alaktani szint további „elcsúszásai” egyrészt a birtokos személyjelek alkalmazását illeti (pl.: a Pistáék macskájuk), másrészt az esetragok tájnyelvi alakjainak alkalmazását (pl.: -bul/-bül; -hó/-hő; -ban/-ben helyett -ba/-be stb.).

A szerb nyelv hatása ezen a szinten többnyire a vonzatok eltévesztésében nyilatkozik meg, illetve az ún. makaróni hatásban, amikor a „magyarul” beszélő személyek a szerb átvételekhez magyar toldalékokat fűznek. (Pl.: Kládiztam egy gajba pívóba, hogy izgúbizza. = Fogadtam egy láda sörben, elveszíti. v. Szpáváztak a szijalicák a bandérán. = Kialudtak az égők a villanykarón.)

A mondatok szintjén viszont elsősorban a szórendi jelenségek dominálnak, de fontos szerepe van a mondatrészek egyeztetésének is.

A szórend problémái közé tartozik többek között az -e kérdőszócska helye közvetlenül az állítmányt követő pozícióban, illetve ennek helytelen használata (pl.: Nem-e késtem el? stb.), vagy az igekötő hátravetésének kérdésköre, mely viszont közvetlen összefüggésben áll a mondatok aktuális tagolásával.

A mondatok szórendje rendkívül érzékeny a nyelvi interferenciára, mivel az indoeurópai nyelvek mondatépítkezési sorrendje lényegében ellentétes képletet mutat a magyar szórenddel, s így ez gyakran tükröződik a vajdasági magyarok beszédében is.

Mindamellett azonban – visszakanyarodva a kezdetekhez – megerősíteném azt a felfogásomat, miszerint a beszéd jelenségei csak feltételesen leltározhatóak, és egyszeri előfordulásuk nyomán nem lehet általánosan kiterjeszteni őket egy akkora terület összes magyarul beszélő lakosára, mint amekkora Vajdaság, ahol a nyelvi kontaktusok emberemlékezet óta fennállnak, akárcsak a Kárpát-medence bármely más vidékén. 


[1] Grétsy László–Kovalovszky Miklós (szerk.) Nyelvművelő kézikönyv I.  Bp., Akadémiai Kiadó, 1980.
[2] Ágoston Mihály: Rendszerbomlás? Újvidék, Forum, 1990.
[3] Kiefer Ferenc (szerk.): A magyar nyelv kézikönyve. Bp., Akadémiai Kiadó, 2003.
[4] Katona Edit: A Kossa János által feltárt tükrözések tipizálása.
[5] Uo.