Hungarológiai Közlemények 2011/4. Bölcsészettudományi Kar, Újvidék
Papers of Hungarian Studies 2011/4. Faculty of Philosophy, Novi Sad
ORIGINAL SCIENTIFIC PAPER
RAJSLI ILONA
Újvidéki Egyetem, BTK,
Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék
rajsli@stcable.net
TÖBBLETEK ÉS HIÁNYOK A VAJDASÁGI MAGYAR NYELVBEN
A vajdasági magyar nyelvhasználat néhány sajátossága[1]
A dolgozat a vajdasági magyar nyelv aktuális sajátosságait kísérli meg áttekinteni. Összehasonlítási alapja a magyar nyelvi sztenderd, amelytől a vajdasági magyar nyelv, akárcsak a határon túli kontaktusváltozatok általában, számos vonásában különbözik. Többleteket és hiányokat, valamint a sztenderddel egybevágó, azonos nyelvi jellemzőket vázolunk a tanulmányban, a mindennapi nyelvhasználat tipikus vonásait, amelyeket a legmegfelelőbb módon megfigyeléssel, a spontán beszédprodukciók rögzítésével lehet megragadni.
Kulcsszavak: szociolingvisztika, vajdasági magyar nyelvhasználat, nyelvi tervezés, sztenderd, nyelvi hiány, nyelvművelés.
Bevezetés
A vizsgálódás módszeréhez tartozik, hogy ezúttal a szubjektív megközelítés lehetőségeivel kísérelünk meg vázlatos képet adni a vajdasági magyar nyelv néhány sajátosságáról – felvállalva ezzel annak a veszélyét, lehetőségét is, amit Kontra Miklós megközelítően így fogalmazott meg: az ad hoc tallózás tudománytalan.
A benyomásokra alapozott nyelvi értékelés, a tapasztalatokra épített véleményalkotás, a szimptomatikus megjegyzések természetszerűen nem egyeztethetők össze a szociolingvisztika empirikus, kvantitatív mérésekre alapozó módszerével; megítélésünk szerint azonban a „nyelvben élő”, a nyelvet folyamatosan (akár kritikus szemmel) figyelő nyelvhasználó a „szubjektív dialektológia” Kiss (2001; 65) működésének analógiájára kialakíthat számos saját véleményt, a passzív megfigyelésre alapozó megállapítást.
A másik fontos megjegyzés így elöljáróban: a címben említett többlet és hiány említésének létjogosultsága. A többlet és hiány eleve valamihez hasonlítva létezhet – ez a zsinórmérce a standard, köznyelv. Az elmúlt évtizedekben számos szaknyelvi megfogalmazást, elnevezést használtak az egységes, normatív és eszményi nyelvváltozatra: pl. nemzeti nyelv, köznyelv, irodalmi nyelv. Benkő Loránd a nyelvi sztenderd kifejezést tartotta alkalmasnak. (BENKŐ 1988; 243)
Péntek János az egységes magyar standard helyébe a közös nyelvi norma kifejezést ajánlja, a kontaktusváltozat, illetve a magyar nyelv állami változatai helyébe a kisebbségi anyanyelvváltozat terminust. Ez utóbbi valóban pontosan utal a vajdasági magyar nyelv státusára, s mindenképpen a változat-jellegére.
A többlet és a hiány látszólag csak a mennyiséget jelzi, de mint ahogyan Péntek János (akitől a többletek és hiányok emblematikus fogalmát kölcsönöztem) megjegyzi: „A vizsgálatban és a leírásban is fontos annak tudomásul vétele, hogy a hiányok és a többletek csak együtt értelmezhetők. És ha az adott nyelvváltozat bárminemű értékelésére kerül sor (amit a magam részéről nem tartok a tudománytól idegen mozzanatnak), mindkettőre tekintettel kell lennie.” (PÉNTEK 2003; 278)
Áttekintésünkben nem törekszünk sem nyelvrétegek szerinti tagolásra, sem más feszes sorrend kialakítására; a vajdasági magyar nyelvet is egy olyan nyelvváltozatnak tekintjük, amelyben elkülönítő és egybekapcsoló nyelvi tendenciák jelennek meg, ezáltal ez az anyanyelvváltozat is a többi változat kontinuumaként tekinthető, kifejezve ezzel a nyelvhasználat valódi sokszínűségét.
Többletek
Egyértelműen gazdagságnak – s a sztenderdhez viszonyítva többletnek is – tarthatjuk a regionális ejtésbeli sajátosságok továbbélését. S itt nem csak a zárt ë ejtését emelem ki, hanem a különböző tájegységek megőrződött hangzásbeli, kifejező – identitáserősítő jelképszerűségét. Szándékosan nem nevezem nyelvjárási hangzásnak, mert itt az egyes ejtésbeli elemnek a táji kötődésen túl többletértéke van.
Enyhe i-zés, ö-zés hallható, a diftongálás csak nyomaiban hallható, persze mindez a beszélő attitűdjétől is nagyban függ, s túlnyomórészt a beszélt nyelvre érvényes. Szórványos táji/regionális eredetű ejtési és morfológiai vonások kimutathatók a nyelvvel hivatásszerűen foglalkozók, az értelmiségiek nyelvhasználatában is: hároman, ovodások, buza, nől az érdeklődés, tárgyallás, elösmer stb.
A zárt ë kérdése, megítélése érdekes és egyben ellentmondásos is. Stigmatizációja nem egyértelmű, értékelése a rejtett presztízs és az elutasítás között mozog. A 80-as években a tanszékünkön végzett regionális köznyelvi kutatások óta keveset foglalkozunk vele. Ma is éppen olyan fontos jegye a vajdasági ejtésnek (főleg a közép-bácskai regionális változatban), használata is meglehetősen következetes. Élő, funkcionális hang, tehát nem afféle reliktumelem. Ebben a régióban az e-ző (pl. a Feketics környéki) ejtés számít kirívónak, noha a zárt ë elhagyása mindig is tudatos tendenciának számított; egyrészt azért, mert az ë köznyelvi státusa a mai napig sincs tisztázva, amiből az következik, hogy a beszélők alacsonyabb nyelvrétegbeli tehernek érezhetik, főleg azok, akik az anyaországgal szorosabb kapcsolatban állnak, de egyéb körülmények is közrejátszanak (színház, média, s mások). Itt jegyezzük meg, hogy az idegen nevek, talán szerb hatásra, még a legtökéletesebben nyílt e-ző beszélőnél is egy zártabb fonémát, az e és az ë között ejtett hangot indukálnak.
Ha nem is egyértelműen többletnek, de előremutató, biztató jelnek vélhetjük azt a pozitív attitűdöt, amit a vajdasági nyelvhasználók a saját nyelvváltozatukkal szemben tanúsítottak. Itt tehát fennmaradt, működik a nyelv csoportkohéziót erősítő szerepe is. A Hol beszélnek legszebben? kérdésre adott önbevallásos értékelések már a 90-es években ilyenek voltak (vö. GÖNCZ 1999; 84 és GEREBEN 1999; 54). Remélhetőleg ez a viszonyulás azóta sem változott. 2002-ben Papp Györggyel Vajdaság-szerte számos kutatóponton végeztünk kérdőíves felmérést a középiskolások attitűdjeiről; az itt nyert adatok azt mutatták, hogy az elítélő és közömbös viszonyulás mellett legjelentősebb az elfogadó-jóváhagyó típus, mint ahogyan az egyik diák fogalmazott: „Minden tájnak megvan a maga nyelvjárása, és ettől igazán színes a magyar nyelv.” (RAJSLI 2004; 150) A terepen gyűjtött, újabb szórványos és szubjektív metanyelvi adatok (pl. a mesterhallgatók szociolingvisztikai terepi gyűjtései) is ezt a véleményt támasztják alá.
Többletként jelenhet meg nálunk a két-, illetve többnyelvűség készsége, az ebből származó tágabb világlátás, a nyitottabb kapcsolatrendszerek lehetősége: mindezek ma már nem vitatott tények. Természetszerűen mindezek csak akkor érvényesek, ha a két-, illetve többnyelvűség létterében nem lép fel a linvicizmus, a megfélemlített anyanyelvhasználat, illetve a nyelvi elfojtás semmiféle eszköze.
A többletekhez sorolnánk a tiszteletadási formák gazdagságát – a tanszék hallgatóinak számos területről gyűjtött adatai mutatják, hogy a falu, a kisebb közösségek ellenállnak az udvariassági formák területén tapasztalt elszürkülésnek, uniformizálódásnak. Igaz, hogy a tetszikezés továbbra sem része (esetleg nagyon elenyésző mértékben) a vajdasági nyelvi formáknak (RAFFAI 1996; 187), ám hangulat- és formagazdagsága, a köszönéspótló elemek régről megőrződött sokszínűsége többletet jelent.
Egyezések
Az egyezések szintjén, de némi gyakorisági eltolódással kell megemlíteni a túlhelyesbítés (hiperkorrekció) előfordulásait. A hiperkorrekció a stigmatizáció következménye, állapította meg Pléh Csaba (PLÉH 1990; 56), s rámutatott: a nyelv természetes leegyszerűsítési folyamatából vezethető le, amikor valamilyen bizonytalanság van a nyelvi rendszerben. A jelenség nálunk is a nyelv minden szintjén kimutatható, itt most csak néhány jellemzőt említünk.
A mondatszerkesztésben erősödik a felszólító mód helyett használt kijelentő mód. A suksük/szukszük/csukcsük-forma olyannyira stigmatizálódott, hogy e „súlyos” hibát elkerülendő manapság a vajdasági magyar nyelvhasználatban nemcsak a következményes mellékmondatokban jelenik meg a kötelező felszólító mód helyett a kijelentő mód, hanem egyszerű felszólításban is: Tessék, fogyasztják! A beszélt nyelvben, rádióinterjúban, elvétve híradós bejátszásban is hallható: Az volt a feladatuk, hogy takarítják a pályát.(VajdTV). (Balázs Géza az ellensuksük nevet adta a jelenségnek. L. BALÁZS 2002; 184)
A suksüközés területén nincsenek kvantitatív méréseink; mindenki tapasztalhatja hogy nem köthető konkrét iskolázottsági, műveltségi réteghez, nem értelmezhető csupán szubkulturális jelenségként. E kérdés régóta foglalkoztatja a nyelvészeket, nyelvművelőket, mindenképpen érdemes elidőzni a jelenség rejtett presztízs jellegén. Tudvalevő, hogy a nem sztenderd nyelv alacsonyabb presztízsű: egyes csoportokban, az alacsonyabb iskolázottsági szinteken azonban pont a sztenderd nyelvet tekintik nem kívánatosnak; e rétegek nyelvváltozatának erőteljes csoport-egységesítő hatása van, a közösségi identitás erősödését, szolidaritást ébreszt a csoport tagjaiban. (vö. SÁNDOR 2001)
A formális nyelvi megnyilatkozásokban ritka a suksüközés, a média nyelvében is csak az improvizációs, a kommentált megnyilatkozásokban fordul elő: pl. a hírhez hozzáfűzött felszólításban: Legjobb, ha így gyökerestől kiirtsuk a parlagfüvet! (Pannon TV) A példa érdekessége, hogy egy túlhelyesbített formát is tartalmaz: a gyökerestől szót, ebben az esetben ugyanis a nyelvtani előírások és a nyelvművelő tanácsok ellenére tájnyelvinek érzik a beszélők a -stul, -stül változatot (feltehetően az ebbül, abbul analógiájára), s így a választékosságra törekvő köznyelvben is – a stigmatizálódás elkerülése érdekében – a –stól, -stől forma vált elfogadottá.
Erőteljesen stigmatizált az -e kérdőszó használata is az eldöntendő kérdő mondatokban. Ám a mi nyelvváltozatunkban, akárcsak a suksüközés esetében, igen jelentős a nyelvjárási hatás; spontán beszédben gyakran előfordul e jelenség, stúdióhelyzetben szórványosan. Pl. Nem-e visszük túlzásba az omnibusztörvényt?– hangzott el a kérdés egy tévéinterjúban, a Vajdasági Televízió magazinműsorában.
Nehéz megmondani, hogy az ez mellett, az miatt típusú, a „köznyelvi beszédben és írásban bántóan hibás alakok!” (GRÉTSY—KEMÉNY 1996; 48) az anyaországi sztenderdben milyen mértékben vannak jelen. Király Attila már 1996-ban vizsgálta ezt a jelenséget a szabadkai és a szegedi egyetemisták körében, s megállapította, hogy ezek a nyelvi változók markerek; jelenlétük, használatuk tudatos, viszont egyikhez sem társul társadalmi megítélés, azaz nem jelölnek társadalmi, értelmi, iskolázottsági hovatartozást. (KIRÁLY 1998; 196) Ebben a megállapításban a tudatosság jelenlétét igencsak megkérdőjelezhetőnek tartjuk, megfigyeléseink szerint az ez mellett, az miatt teljesen ösztönös, spontán jelenségként él a vajdasági magyarok nyelvében, szinte minden réteg és csoport nyelvhasználatában; pl.: Ez mellett a patriarchális hozzáállást is figyelembe kell venni (értelmiségi beszélő egy rádióműsorban); Szükség van ezmellett a szülőt behívni (pedagógus szövegében rádióműsorban).
A nákolás státusát, előfordulását is markerszerűnek ítélte meg Király Attila. Ez a jelenség a magyarországi magyar nyelvváltozatokban inkább sztereotípiaként viselkedik, tehát tudatosan odafigyelnek erre a jelenségre, javítják, jelenléte osztályrétegződést mutat. Az utóbbi egy évtizedben a vajdasági regionális nyelvváltozatokban mintha elmozdulás történt volna a jelentősebb stigmatizálás felé, s az igényesebb beszélők kerülik, sőt javítják.
Határozottan érezhető régiónkban a hasonlító határozónak a sztenderdtől eltérő, -tól, -től ragos realizálódása: a formális és az informális nyelvváltozatokban egyaránt, a beszélők valamennyi csoportjában. (Ami még megjegyzendő, hogy mind gyakrabban bekerül az írott változatokba is; pl. a sajtónyelvbe.) A jelenség terjedését feltehetően erősíti a szerb analóg szerkesztés is, de a -tól, -től változók nyelvjárási beágyazottsága más magyar nyelvváltozatokban is érezteti hatását, csak jóval kisebb mértékben. Felmérések hiányában természetesen ezt is csupán hipotetikus érvénnyel állíthatjuk.
A szlengesedés, az ún. bizalmas nyelvhasználat terjedése nálunk is erőteljes: a lexikában nagy mennyiségű és eltérő eredetű szóelem jelenik meg (pl. pasi, szingli, bepaliz, linkel, lúzer stb.); emellett a stílusrétegek egymásbaépítésekor is: pl. holnap a magyar csapat egy dobogós helyet próbál megcsípni (VajdTV); Azért vagy együtt egy bűnözővel a kihallgatáson, hogy köpjön? (Magyar TV1) E jelenség hatása, következménye nemcsak abból áll, hogy szókészletünkbe szleng elemek kerülnek, talán az újdonság erejével is hatnak, hanem a szó, a szerkezet emocionális értékének a változása a kisebb-nagyobb (beszélő)közösség értékelő magatartásának a megváltozásával is együtt járhat.
Rokon jelenség napjainkban, s a vajdasági magyar nyelvben is jelen van a nyelvi sznobizmus, amelynek nagyon sokféle formája van: a nem semmi, nem jött össze kifejezések divatja múlóban van, de az ez a történet erről szól még igencsak gyakori, az ennyi, ilyen egyszerű típusú szövegzárás szintén, az idegennyelv-tudásból eredő hivalkodás formái: a teammunka, a brendépítés, a tender, a stylist stb. A nyelvhasználati tekintélyminták tömege árad a médiából, a szórakoztató iparból, a reklámokból (vö. RAJSLI 2005).
Hiányok
Egyértelmű hiányként jelenik meg a magyar nyelvhasználat színtereinek korlátozottsága: a munkahely és a hivatal az a két fontos színtér, ahonnan a magyar nyelv mindinkább kiszorul. A felcserélő kétnyelvűségben pedig egyre érzékelhetőbbé válnak a nyelvi állomány hiányai. A 2000 körül történt széles körű összegzésből kiderült, hogy a határon túli magyar régiókban egyértelműen, jóllehet nem azonos mértékben jelentkeznek a hiány tünetei. Péntek János megjegyzi, hogy a hiány csak interlingvisztikai viszonylatban „a nyelv” hiánya, egyébként a beszélőé, „aki hezitál, aki zavarban van, aki keresi, és nem találja a szavakat (kétnyelvű közösségekben ezek gyakori jelenségek), a közösségé, amely időlegesen pótolja a hiányokat.” (PÉNTEK 2003; 280)
Melyek ezek a tünetek? – Jellemző a nyelvi bizonytalanság, a lelassuló beszédtempó, a kapkodó intonáció, amit egy kedvezőtlen attitűdváltás kísér, amikor is a beszélő tehernek kezdi érezni az anyanyelvét, bizonyos fokú esélytelenséget kapcsol hozzá, amihez a legrosszabb esetben szégyenérzet társul.
Az elbizonytalanodás okozza az olyan szótévesztéseket, mint amilyen a belgrádi Salvador Dali kiállítás beharangozásában hangzott el: Egy általa tapintatlan területhez nyúlt a művész… Hasonlóak a vonzattévesztések is: pl. nem voltak oda az ötlettől (VajdTv) Jelentős hiány tapasztalható a pedagógusok szaknyelvi készségében, az anyanyelvi kompetencia-hiány miatt sokszor nehézségekbe ütközik a szaktárgyak magyar nyelvű oktatása.
A hivatali nyelv, a közigazgatás nyelvében növekvő hiányt is említeni kell. Éppen itt jelentkezik a legtöbb „beszédhelyzeti kötődésű kölcsönszó” (ahogyan Papp György nevezte a közlési interferenciának ezt a csoportját – PAPP 1995; 219). A hivatali nyelv, az iskolai élet, a sport, a munkahelyi és részben a mindennapi élet területén a 90-es években Papp György mintegy 100-150 egységnyi ilyen, különösen gyakori elemet különített el. Ez a szócsoport időről időre változik, újul, de vannak közöttük makacsabbak is, hiszen a menettérti jegy kifejezést a povratna karta (gyakran csak így: povratna) helyében a kitartó (mintegy 30 évnyi) próbálkozás után sem tudják egyes jegypénztárban elsajátítani.
Ez az a terület, az a nyelvhasználati „rés”, amely a magyar nyelv sokat emlegetett szétfejlődési tendenciáinak legjobban megfelel, ahol valóban kialakulhatnak olyan lexikai elemek, amelyek akár a kommunikációt is nehezíthetik. Anélkül, hogy az egyes kontaktusváltozatok divergenciájának veszélyéről, annak valós alapjáról pro és kontra érveket sorakoztatnánk fel, megállapíthatjuk, hogy ezekkel a jelenségekkel mindenképpen számolni kell, s a körülmények ellenére is arra szükséges törekedni, hogy az így kialakult eltérés minél kisebb legyen. (vö. KATONA 2003; 14)
A szórend idegensége nagymértékben magyarázható a fordításszövegek, illetve a tudat alatt működő idegen minta hatásával. Nap mint nap számos ilyen mondat hangzik el: az idén számítunk több versenyzőre; ők ott birnak kapni, hát amit illeti, mi elégedettek vagyunk (VajdTV).
Szólni kellene itt még több, ma már klasszikusnak számító nyelvművelő „közhely”-ről, mint amilyen pl. az egyezik valakivel/valamivel vonzat, ma is éppúgy hallhatók a vajdasági magyar nyelvben, mint amikor Kossa János és mások is a „mi” nyelvünkről szóló tanulmányaikban foglalkoztak vele. (vö. KOSSA 1978; 296) Számunkra itt ismét az a fontos információ, hogy hol hangzik el az illető mondat: nem egyezik ezzel a KFOR (Újvidéki Rádió, kommentár). A névelő lemaradása mindinkább tapasztalható: mondat elején: Említett polgármesterek… (VajdTV); mondatban: Mikor kezdődik mai nap folyamán ez a rendezvény? (Újvidéki Rádió, riport), tehát éppúgy nagyon gyakori, mint 30-40 évvel ezelőtt.
Az viszont érdekes, hogy a végett/miatt névelők differenciált használata nemcsak összemosódni látszik, de a végett egyértelműen mindkét határozói szerepben túlsúlyba került; pl. A kedvezőtlen időjárás végett a rendezvényt zárt térben szervezték. (VajdTV) Itt is az a nagyobb gond, hogy ez a mondat az esti hírműsorban volt hallható, nem pedig spontán nyelvi megnyilatkozásban.
Összegzés
Péntek Jánosra hivatkozunk összegzésünkben is, aki a következő megállapításra jutott az ezredforduló táján: „Az átfogó Kárpát-medencei vizsgálatnak a legfőbb következtetése éppen az, hogy a külső régiók magyar nyelvi helyzetének nem a divergens változás a fő jellemzője, hanem a hiány, a deficit”. (PÉNTEK 2003; 279) Ennél fogva tehát nem a különfejlődés veszélye az, amitől igazán tartanunk kell, hanem az egyént, a közösséget időlegesen, vagy rosszabb esetben tartósan érintő hiány, a nyelvvesztés, a nyelvelhagyás.
Ezzel a röpke áttekintéssel nem mérlegkészítés volt a célunk, nem is egyféle számvetés, inkább a figyelemfelhívás halvány reménye: hogy mindnyájan, egyénenként is tehetünk valamit az igényesebb, a felelősségteljesebb anyanyelvhasználat érdekében, a kommunikáció színvonalának emeléséért (Szabómihály 2009; 138). Emellett hatni szeretnénk mindazokra, akik tehetnek valamit a határon túli magyarnyelv-oktatás korszerűsítéséért, próbálják meg minél sikeresebben felkészíteni a következő generáció beszélőit a különböző élethelyzetekben fellépő kommunikációs zavarok kezelésére, a különböző (egynyelvű vagy kétnyelvű) partnerekkel történő sikeres kommunikációra.
Irodalom
Balázs Géza (2002): Magyar nyelvhelyességi lexikon. Corvina, Bp.
GEREBEN Ferenc (1999): Identitás, kultúra, kisebbség. Osiris–MTA Kisebbségkutató Műhely, Bp.
Göncz Lajos (1999): A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Osiris–Forum–MTA Kisebbségkutató Műhely Budapest–Újvidék
KATONA Edit (2003): Nyelvművelés kisebbségben. Tanulmányok a délvidéki magyar nyelvhasználatról. Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék
Király Attila (1996): Tudnák én ez mellett mást is mondani – változás a változók megítélésében. = Nyelvi változó – nyelvi változás. Szerk.: Sándor Klára. JGYF Kiadó, Szeged 189–203.
KOSSA János (1978): A mi nyelvünk. Forum Könyvkiadó. Újvidék
PAPP György (1995): Beszédhelyzeti kötődésű kölcsönszavak és közlési interferenciák a jugoszláviai magyarság nyelvében. = Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. Szerk. Kassai Ilona. Az MTA Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztálya, Bp. 217–225.
PLÉH Csaba (1990): A stigmatizáció és a hiperkorrekció dinamikájáról. = Élőnyelvi tanulmányok. Szerk.: Balogh Lajos és Kontra Miklós. Az MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp. 55–75.
Péntek János (2003): Többletek és hiányok. = Köszöntő könyv Kiss Jenő 60. születésnapjára. Bp., ELTE
Raffai Éva (1996): A megszólítás változatai Szabadkán és Szegeden. = Nyelvi változó – nyelvi változás. Szerk.: Sándor Klára. JGYF Kiadó, Szeged 179—189.
RAJSLI Ilona (2004): Nyelvjárásvesztés és attitűdváltás a vajdasági magyar fiatalok körében. = Szerk.: P. Lakatos Ilona és T. Károlyi Margit. Nyelvvesztés, nyelvjárásvesztés, nyelvcsere. Tinta Könyvkiadó, Bp. 146—153.
RAJSLI Ilona (2005): Nyelvi sznobizmus. Hungarológiai Közlemények, 1. 101–108.
SÁNDOR Klára (2001): A nyelvi arisztokratizmus alkonya = A 21. századi kommunikáció új perspektívái. Szerk.: Nyíri Kristóf. URL: http://mnytud.arts.unideb.hu/tananyag/szociolingvisztika/alkony.htm (Letöltve: 2011. okt. 27.)
Szabómihály Gizella (2009): Mit oktatunk/oktassunk nyelvhelyesség címszó alatt a határon túli iskolákban? = A magyar mint európai és világnyelv. A XVIII. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszus előadásai. MANYE-Balassi Intézet 133–138.
[1] A tanulmány a Szerb Köztársaság Oktatás- és Tudományügyi Minisztériuma 178017. számú projektumának keretében készült.
